I. Abdul-Medzsid oszmán szultán
Abdul-Medzsid (Isztambul, 1823. április 23. – Isztambul, 1861. június 25.) oszmán szultán 1839-től haláláig. 22 évig tartó uralkodása arról tesz tanúságot, hogy életének minden nehéz helyzetében mások tanácsára és támaszára szorult, akiknek a kezében legtöbbször csak eszköz volt.[1]
| I. Abdul-Medzsid | |
 | |
| Oszmán szultán | |
| Uralkodási ideje | |
| 1839. július 2. – 1861. június 25. | |
| Elődje | II. Mahmud |
| Utódja | Abul-Aziz |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Oszmán-ház |
| Született | 1823. április 23. Isztambul |
| Elhunyt | 1861. június 25. (38 évesen) Isztambul |
| Nyughelye | |
| Édesapja | II. Mahmud |
| Édesanyja | Bezmiâlem szultána |
| Testvére(i) |
|
| Házastársa |
|
| Gyermekei |
|
 | |
| I. Abdul-Medzsid aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz I. Abdul-Medzsid témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Élete
Ifjúkora
Abdul-Medzsid 1823. április 23-án született II. Mahmud fiaként. Fiatalon a háremben nevelkedett.[1]
Trónralépése
Édesapja halála után, 1839-ben lépett trónra. Neveltetésénél fogva hiányzott belőle az erős akarat és az áttekintő képesség.[1] Az 1839-es nisibi vereséget újabb, hasonlóan nagy és váratlan szerencsétlenség követte.[1] A kapudán-pasa, Ahmed, a török tengeri hadak főparancsnoka alighogy értesült II. Mahmud haláláról, az egész török tengeri haddal hűtlenül átpártolt a zendülő egyiptomi alkirályhoz, Mohamed Alihoz.[1]
Az 1839-es gülhánei alkotmány
1839. november 4-én az új szultán Resid nagyvezír tanácsára az új szerájban maga köré gyűjtötte az európai hatalmak követeit, valamint birodalmának polgári, katonai és vallási méltóságait, és a nagyvezír által felolvastatta azt az alkotmányt, amely segítségével népeit boldogítani, trónját pedig megerősíteni remélte.[1]
A gülhánei hatti-serif vagy a gülhánei kioszkban kelt proklamáció, az oszmán birodalom újjáalakulásához egy hatalmas lépéssel közelebb jutott volna.[1] A nevezetes államokirat főbb pontjai a következők voltak:
- 1. Minden alattvalónak vallás- és nemzetiségi különbség nélkül élete, vagyona és becsülete biztosítva lesz.[1]
- 2. Az igazságszolgáltatás nyilvános lesz; az adók igazság és méltányosság szerint fogják kivetni; egyszersmind a szultán ígéri azt, hogy az adók bérbeadásának káros intézményét hamarosan meg fogja szüntetni.[1]
- 3. Az új katonák behívását európai példára fog történni, a katonák pedig nem lesznek kötelesek a meghatározott szolgálati időn túl a hadseregben maradni.[1]
- 4. A törvény előtt a vallási különbségek nem játszanak szerepet.[1]
- 5. A hivatalok árusítása szigorúan meg lesz tiltva; a hivatalnokok ezentúl rendes évi fizetést fognak kapni az államkincstárból.[1]
Az új alkotmány megjelent és kihirdették, de gyakorlati haszna nem lett.[1]
A négyes szövetség
Időközben a hunkiár-szkelesszii szerződés Oroszország és Törökország között érvénytelenné vált; Anglia pedig minden követ megmozgatott, hogy régi tekintélyét és befolyását a Boszporusz partján visszaszerezze.[1] Újabb háborúktól kellett tartani.[1]
Ekkor Törökország védelmére és integritásának megőrzése céljából 1840. július 15-én négyes szövetség alakult Oroszország, Anglia, Ausztria és Poroszország között.[1] A szövetség első cselekedeteképpen egy osztrák-angol tengeri had Ahmed kapudánpasát arra kényszerítette, hogy a török tengeri hadat Alexandriából a Boszporuszba visszavezesse – ezzel az egyiptomi invázió veszélye megszűnt.[1]
1848 az Oszmán Birodalomban
Izgalom és bizonytalanság állapotában találta az Oszmán Birodalmat az 1848-as év, amely egész Európát hullámzásba hozta, rázkódtatásai pedig nem kerülték el a Törökországot sem.[1] Különösképpen nagy volt az izgatottság a birodalom keresztény alattvalói körében, és főleg ott, ahol az orosz befolyás élénken megnyilvánult: Havasalföldön és Moldvában, Szerbiában és részben Bulgáriában.[1] A portát azonban megkimélték az események, Európa népeinek pedig ezen emlékezetes napokban elég dolguk volt saját ügyeik rendbehoztalával.[1]
Magyar menekültek befogadása
A magyar szabadságharc leverése után Törökország – főként Anglia jótékony befolyása következtében, amely szükség esetében fegyveres beavatkozását helyezte kilátásba – a vendégszeretet jogát gyakorolta.[1] A szabadságharc vezetői és bajnokai tömegesen léptek át 1849 augusztusa óta török területre, és miután kezdetben Bulgáriában találtak menhelyet, utóbb részben Konstantinápolyba, részben Kis-Ázsiába mentek, ahol a szultán a menekülteket és bujdosókat részvéttel fogadta.[1] Abdul-Medzsid az orosz és az ausztriai kormány minden követelését és fenyegetését a menekültek kiadatása iránt határozottan és nyíltan visszautasította.[1] A menekültek később Angliába és Amerikába távoztak; többen közülük pedig török szolgálatba léptek, és hűséggel szolgálták új hazájukat és vendégszerető urát.[1]
A gülhánei alkotmány bevezetése
Alig múlt el az 1848–1849, amikor Abdul-Medzsid a gülhánei alkotmány életbeléptetését az eddiginél nagyobb erővel kezdte el sürgetni.[1] Az alkotmánynak az adó és az újoncozásra vonatkozó részei találtak a legnagyobb ellenállásra – főként a boszniai bégeknél, akik – minthogy az alkotmány az általuk eddig elnyomatott néposztállyal egyenlő politikai szintre tette – megszokott régi jogaikat látták megsértve.[1] A török kormány Omer pasát, egy horvát hitehagyottat küldte jelentékeny haderővel a lázongó tartományba, akinek nemsokára sikerült engedelmességre bírnia a bégeket.[1]
A krími háburú előzményei
Oroszország már I. Sándor cár óta a dunai fejdelemeségek birtokáról álmodozott, és kereste az ürügyet, hogy a török kormánnyal összetűzhessen.[1] A Francai köztársaság 1850 őszén erélyes jegyzéket nyújtott át a portának a palesztinai szent helyek érdekében.[1] Amikor erről Oroszország értesült, megbízta konstantinápolyi nagykövetét, Mencsikov grófot, hogy közölje a portával: nem hajlandó a Franciaországnak nyujtandó olyan kiváltságokba belenyugodni, amelyek a görög keleti egyház hiveire nézve sérelmesek lesznek.[1] Ezzel a helyzet Oroszország és az Oszmán Birodalom között még feszültebbé vált, főként amikor elterjedt a híre, hogy a konstantinápolyi vezetés a francia kormány (III. Napoleon császár) követeléseit mégiscsak teljesítette.[1] Mencsikov egyenesen egy szövetség megkötését követelte a portától annak biztosítására, hogy a görög keleti egyház összes híve az Oszmán Birodalomban az orosz cár védnöksége alá lesz helyezve – tekintet nélkül a szultán szuverénitási jogaira.[1]
E pillanatban Ausztria is formulázta követeléseit, amelyeknek gyors foganatosítását követelte a portától: a zendülő Montenegróba benyomult török csapatokat haladéktalanul hívják vissza; a Török Birodalom területén lakó osztrák alattvalóknak pedig tágabb jogokat élvezzenek kereskedelmi tekintetben.[1] A porta teljesítette Ausztria kívánságát, ellenben visszautasította Oroszország ajánlatát, amely az adott körülmények közt egyenlő volt a hadüzenettel.[1]
Mencsikov, I. Miklós cár nagykövetének sértő fellépése Konstantinápolyban, és a cárnak feltételeihez való merev ragaszkodása megérlelte végre a keleti kérdés újabb kitörését.[1] Az 1853-as ősz elején kezdetét vette a háború, melyet színhelyéről krími háborúnak szokás nevezni.[1]
További reformtervek
A háború befejezése után Abdul-Medzsid – európai jóakarói tanácsára – egy lépéssel tovább ment az alkotmányosság ösvényén, és – mintegy kiegészítésül a gülhánei hatti-sherifnek – kiadta 1856-ban a hatti-humájunt.[1] Ez a második fontos rendelet az 1839-es alkotmányt még inkább európai mintára igyekezett kiegészíteni.[1]
Eszerint az alattvalókat három csoportra osztották:
- 1) muszlimok még mindig kiváltságos osztálya[1]
- 2) felszabadult jobbágyok vagy ráják (innentől teháknak nevezték őket)[1]
- 3) rabszolgák, akiket ismét hat osztályba soroztak – az ő vagyon- és életbiztosságáról ez a törvény sem kezeskedett[1]
Pénzügyi gondok
A pénzzavar azonban sehogyan se javult, sőt, évről évre növekedve bukással fenyegette a birodalmat.[1] 1858–1861-ben 3 államkölcsönt kellett kötni és a válság annyira komollyá vált, hogy nagy összegre szóló papírpénzt kellett kényszerforgalomba hozni.[1]
Halála
Ilyen viszonyok közt halt meg Abdul-Medzsid 1861. június 25-én.[1] Halála nem volt csapás a birodalomra: erélytelen egyénisége nem szerzett neki sem ellenségeket, sem barátokat és a legjobb akarattól áthatva sem volt képes jobbat és többet tenni, mint amennyit idegen védelmezői tőle kívánni láttak jónak.[1]
Jegyzetek
Külső hivatkozások
Lásd még
| Elődje: II. Mahmud |
|
Utódja: Abdul-Aziz |
| Elődje: II. Mahmud |
|
Utódja: Abdul-Aziz |