Les Préludes

Liszt 1856-ban

A Les Préludes (Előjátékok) Liszt Ferenc legismertebb szimfonikus költeménye (S.97), sorrendben a harmadik ebben a műfajban. A darabot 1854-ben mutatták be Weimarban, és 1856-ban jelent meg nyomtatásban, Lipcsében.

A darab születése

Liszt 1830-ban ismerte meg Berlioz Fantasztikus szimfóniáját (1833-ban zongoraátiratot is készített belőle), és ettől kezdve maga is a szimfonikus költemény, a programzene újszerű kifejezési formái mellett kötelezte el magát. Az Amit a hegyen hallani és a Tasso című szimfonikus költeményei után került elő a Les Préluses témája. A szimfonikus költemény teljes címe Les préludes (d'après Lamartine), ami arra utal, hogy Alphonse de Lamartine Méditations poétiques (Költői elmélkedések) című műve ihlette.

A történet – a zenetörténészek szerint – mégsem ennyire egyértelmű. A mű eredetileg egy férfikórusra és két zongorára írott darab nyitányaként keletkezett 1844-ben, amikor Liszt a nyár folyamán Marseille-ben koncertezett. Itt megismerkedett Joseph Autran költővel, akinek az egyik neki ajándékozott versét, a Les Aquilons-t (Az északi szél; szárnyaló himnusz a szabadsághoz, tizenegy strófában) megzenésítette. A helyi dalárda néhány nap múlva, augusztus 6-án, egy jótékony célú hangversenyen el is énekelte a kórusművet. A következő évben Liszt újabb kórusokat írt Autran másik három költeményére: Les Flots (A hullámok), Les Astres (A csillagok), La Terre (A föld) címmel, hogy a négy kórusból Les Quatre Éléments (A négy elem) címmel ciklust állítson össze, és zenekari nyitányt íjon hozzá. A mű hangszerelését Liszt segédei végezték, August Conradi, majd Joachim Raff, de Liszt 1852–1854 körül teljesen újrahangszerelte a szimfonikus költeményt. A címe ekkorra megváltozott, eltűnt az Autranra való hivatkozás, helyette Lamartine költeményének címét kapta: Les Préludes (Előjátékok).

Az 1856-ban, a lipcsei Breitkopf und Härtel által kiadott mű előszavát – tulajdonképpen a mű programját – Liszt írta: „Mi más is életünk, mint előjátékok szakadatlan sorozata ahhoz az ismeretlen dallamhoz, amelynek első, ünnepélyes hangját a halál csendíti meg? A szív fénylő hajnala a szerelem. Melyikünk sorsát nem zavarja azonban meg a boldogság első áradata után a vihar ereje, amely durva leheletével széttépi a gyengéd illúziókat, villámával lesújtja annak oltárát? És melyik mélyen sebzett lélek nem keres ilyen megrázkódtatások után nyugalmat a természet idilli csendjében és saját emlékeiben? A férfi azonban nem sokáig képes ilyen nyugalomban élni, és mikor a trombita felharsan, elsőnek rohan a csatába, a legveszélyesebb posztra, hogy a küzdelemben ismét visszanyerje önmagát és belső erejét.”

A darabot 1854. február 23-án Liszt Ferenc mutatta be a weimari udvari színházban, és azonnal a hangversenytermek standard repertoárdarabjává vált. Ez a népszerűség már szinte zavarta a komponistát, aki később – némi szarkazmussal – Gartenmusiknak, kerti muzsikának nevezte művét.

A zene

Liszt szimfonikus költeménye egytételes darab, de valójában egy tételbe összefogott négy tételes mű. A zeneszerző kiválóan alkalmazza benne a tematikus transzformációt. Vett egy egyszerű dallamot, pár hangból álló motívumot, amit újra és újra felhasznált, megváltoztatva a ritmust, a tempót, pár hangjegyet vagy a játékmódot, és minden témát ebből az alapmotívumból épített fel. A zene egyértelműen követi a szavakban leírt programot, és öt, egymást szünet nélkül (attaca) követő részre tagolódik. A bevezetés a halandó embert mutatja meg, a második a felhőtlen szerelmi boldogságot ábrázolja, a harmadik az élet viharainak bemutatása, a negyedik a természethez való menekülés hangulatát szemlélteti, végül az utolsó rész a harc képével és az epilógussal zárul.

A Les Préludes c–h–e alapmotívuma

Az alapmotívum (a jellegzetes c–h–e hangok) először a bevezetésben – két halk pizzicato C hangot követően – a hegedűkön szólal meg, amit majd a fafúvósok ismételnek meg. A hangok egyre emelkednek, végül a halálra, mint az örök emberi sorsra utaló zenei gondolat 12/8-os ritmusban szólal meg. A következő részben a várt szerelem képe jelenik meg, amit azonban a mélyvonósok heves futamai által jelzett sors témája hasogat meg, végül mégiscsak diadalmaskodik a kürtökön és a brácsákon felhangzó boldog szerelem gondolata. Az idillt azonban rövidesen – a vezértéma módosított alakjának bevezetője után – a rézfúvósok harci témája szakítja félbe, mintegy érzékeltetve az élet küzdelmes oldalát. A vihar lassan elcsendesedik, a meghitt hangulatú idill a megfáradt ember természetben való feltöltődéséről, erőgyűjtéséről szól, egyszerre szólal meg a szerelmi és a természeti téma. Innentől a tempó egyre gyorsul, a rézfúvós hangszerek csatára hívnak, amely ismét a vezérmotívum egyik megjelenése. Már minden a harcról, a küzdelemről szól, hogy a darab végén a győzelmet ünnepeljük a szerelmi téma induló-változatával.

A zenekar hangszerei a vonóskaron kívül: két fuvola, egy piccolo, két oboa, két klarinét, két fagott, négy kürt, két trombita, három harsona, egy tuba, üstdob, nagydob, pergődob, cintányér, hárfa.

A Les Préludes-nek a leggyakrabban játszott zenekari változatán kívül készült zongoraverseny-szerű átdolgozása (S.511a), kétzongorás verziója (S.638) és négykezes változata is (S.591).

Források

• Meixner Mihály: Liszt Ferenc: Les Préludes. In: Kroó György: A hét zeneműve, 1973/4. Zeneműkiadó, Budapest, 1973. 63–67. old.
• Hamburger Klára: Liszt Ferenc zenéje. Balassi Kiadó, Budapest, 2010. 147–150. old. ISBN 978-963-506-835-7
• Pándi Marianne: Hangverseny kalauz – I. Zenekari művek. Zeneműkiadó, Budapest, 1972. 161. old.
• Hegedűs Gyula: Les Préludes – Szimfonikus költemény. Hangverseny ismertető, Miskolc, 2011.

Külső hivatkozások

• Favorite classical composers – Les Preludes, Liszt's Beautiful Symphonic Poem
• Franz Liszt – Les Préludes (Kalmus ed.)
• Smetana: Moldva – Liszt: Les Preludes